Kedves olvasó és imádkozó Testvérek!
Olvasandó: 1Királyok 19,1-14.
Manapság az egyik legnehezebb dolog, hogy csend legyen körülöttünk és talán még nehezebb feladat, hogy belül a lelkünkben is csend legyen. Legalább egy rövid időre, amikor nem zúg, kattog és villog semmi sem. Érdemes végig gondolni azt, hogy milyen akadályai vannak ennek? Mi az, ami a csendet lehetetlenné teszi, megzavarja, elűzi? A csend lelki szükséglet, de egyre nehezebben jön létre. Tenni kell ez ellen, mert a léleknek szüksége van a fizikai és a lelki csendességre egyaránt.
Illés sem tudott elcsendesedni, azért a pusztába került és ott a csendben maga Isten táplálta őt. Meghallgatta, kérdezte, megetette, megitatta és újra szolgálatba állította. Illésnek is rendeznie kellett a belső dolgait, félelemeit, hitét, kételkedését, téves meggyőződésést (azt gondolta, hogy csak ő maradt az Isten szolgái közül életben).
Isten csendesen szól, és ha mi nem maradunk előtte csendben, akkor nem “halljuk” meg, amit mondani akar.
Jézus is tartott csendességet, amikor csak az Atyával beszélgetett és beszélt meg mindent. Az igeolvasás, az imádság csendje feltölt bennünket – ezért ne lopjuk meg a saját csendünket azzal, hogy nem tartunk csendességet, vagy hossszabb elcsendesedést Isten igéje előtt, nem élünk az imádkozás csendjének lehetőségével. Ha Jézusnak szüksége volt erre, miért gondoljuk azt, hogy nekünk nincs szükségünk csendre?
Nem meditálnunk kell, mert azt a buddhisták csinálják, de elmélkedhetünk az Isten dolgairól a csendben. Kérd Isten arra, hogy csendesítsen el. Szánj időt Isten dolgaira és meggazdagodsz lélekben. Tedd elé a gondolataidat, beszélj vele – imádkozz! Tanulmányozd, és ne csak olvasd a Bibliát! Észre fogod venni, hogy a csendben “megcsendül” az Isten halk és szelíd szava, pont úgy, mint ahogyan ez Illéssel történt a pusztai fenyő alatt.
Jézusért Isten megszólít, mert tudja, hogy szükségünk van a szavára.
Varga Róbert lelkipásztor